A minimumról az embernek elsőre a lemondás jut az eszébe. Valamit félretenni, elrejteni, kidobni, szelektálni. Ám mindehhez kapcsolódik a megújulás érzete is: frissen meszelt fal, üres (költözésre váró) ház. Valami változik, valami átalakul.
A számomra a minimalizmus, a minimumra törekvés nem a veszteségről szól. Elvégre az ember úgyis mindig veszteséggel kénytelen élni. Ha túl sok a kacat, akkor az időt és a koncentrációt veszítjük el. Nincs olyan élet, mely teljes volna. Legalábbis ebben az értelemben.
Van viszont egy másfajta teljesség. A szabadság érzete. Nem függök a kacatoktól, nem pittyeg a telefon, nem vonzza a tekintetem a képernyő. Ez a számomra a szabadság. És bármilyen meglepő, elsőre az üresség érzete lett úrrá rajtam, amikor kimentem a vadonba és lemerült a telefonom. Azonban ahogy telt az idő, az ürességet és a hiányt felváltotta a szabadság teljessége. Nem akarom, hogy bárki is elérjen. Most kikapcsoltam magam a világ számára és csak a Teremtő és a természet létezik a számomra.
Mikor hazatértem, elhatároztam, hogy hazaviszem ezt a szabadságot. Vettem hát egy nyomogatós telefont, letiltottam az értesítést a gépemen és bevált. Akkor köt le, ha én akarom. A munka, az értesítések megvárnak, ha naponta egyszer megnézem őket. Híreket sem kell olvasnom, csak a tájékozódás kedvéért. Ma már nem is értem, miért vártam ezzel eddig.